A baj felismeréséhez és a hatékony segélynyújtás kivitelezéséhez elengedhetetlen a sérülttel történő megfelelő kommunikáció. Ennek néhány lényeges elemét ismertetjük...

A sérültekkel történő kommunikáció kulcsszereppel bír az állapotfelmérés és ellátás mellett számos egyéb tényező szempontjából. Ezeket próbáljuk most sorra venni.

A beteg megszólítását követően a sérült az esetek többségében már is egy bizonyos fokú pszichés nyugalomba kerül, hisz tudatosul benne, hogy környezet információt szerzett állapotáról, így a segélyhívás és nyújtás lehetősége fennáll. A beteggel történő kommunikáció egyik kulcseleme a pszichés nyugtatás. Célszerű jelezni, hogy segélynyújtásban jártas személyek vagyunk, segíteni szeretnénk. Ez ismét növelheti a nyugalom és a bizalom mértékét.

Talán az egyik legnehezebb pontja a laikus elsősegélynyújtásnak. A mindenki számára ijedtséget okozó helyzetben nyugodtan, a tanult ismeretek alapján célirányosan cselekedni komoly kihívást jelent. A sérülttel próbáljunk meg nyugodtan, érthetően beszélni. Tegyünk fel minél több, célirányos kérdést. Lehetséges kérdések egy sérülés esetén:

Mi történt? Hol fáj? Milyen jellegű a fájdalom? Égő, szúró, tompa, elviselhetetlen? Mozgásra fokozódik a fájdalom? Légzésre fokozódik a fájdalom? Egytől ötös skálán milyen erősségűnek mondaná a fájdalmát? Nyomásra érzékeny? Tud mozogni? Tudja óvatosan mozgatni? Más is megsérült? Mire emlékszik a történtekből? Volt eszméletvesztése? Tudja mozgatni a karját?

Lehetséges kérdések egy belgyógyászati beteg esetén:

Mióta fáj? Volt már ilyen korábban vagy most jelentkezik először? Van ismert betegsége? Szed valamilyen gyógyszert? Mikor kezdődtek a tünetek? Vett be valamilyen gyógyszert?

Vannak olyan kérdések is, amelyek a beteg tudatállapotát igyekszenek kideríteni. Pl.: Hogy hívják? Mikor született? Milyen nap van ma? Hányadikát írunk?

A kérdések feltétele erősíti a betegben, hogy valamilyen szinten értünk az ellátáshoz, másrészt fontos információkat szolgáltatnak a sérült állapotáról, a beavatkozások jellegéről. Ügyeljünk arra, hogy a válaszok alapján ne próbáljunk diagnózist felállítani, csupán utalgassunk az esetleges lehetőségekre. Pl.: Valamilyen lábsérülése van, kérem, ne mozgassa! Segítek, óvatosan feküdjön le!

Szintén fontos, hogy a kommunikáció során ne essünk túlzásokba, de ne is dramatizáljuk a dolgot, kerüljük az idegen szakkifejezések használatát. Különös körültekintést igényel a gyereksérültekkel történő kommunikáció. A sérültekhez intézhetünk javaslatokat, utasításokat. Pl.: Kérem, ne mozogjon! Kérem, lélegezzen nyugodtan!

A kommunikáció jelentősége, hogy kapcsolatot tart még a súlyosnak tűnő állapotú beteggel is. Ezzel a tudat, a központi idegrendszer működésre lehet következtetni. (A pszichés tényezők és az állapotfelmérés mellett a kommunikáció harmadik fontos szerepe, hogy segít az esetleges súlyos, életveszélyes beteget tudatán tartani.) Ha kifogytunk a kérdésekből az elhangzott információkra rákérdezhetünk ismételten. Pl.: Most mennyire fáj a sérülés? Még mindig fáj? Erősödött a fájdalom? Most már emlékszik mi történt?

A beteg állapota rövid idő alatt is változhat, a kérdések megismétlésével az esetleges állapotváltozást észlelhetjük.

Az sem elfelejtendő, hogy bizonyos kórképeknél – pl. epilepsziás roham – a tudat csak lassan tisztul, így a kérdések ismétlése kifejezetten szükséges. Külön ismereteket és gyakorlatot igényel a pánikban lévő beteg kezelése, itt mindig törekedjünk a saját nyugalmunk megőrzésére, beszéljünk nyugodtan, határozottan a sérüttel.

A kommunikációval egyidejűleg elkezdhetjük a betegvizsgálatot. Tájékoztassuk a sérültet, hogy meg fogjuk vizsgálni. Szóljon, ha fáj valahol! Lehetőleg folyamatosan informáljuk, mit csinálunk. Pl.: Most óvatosan megnyomom a mellkasát. Most benéznék a szájüregébe. 

A beszélgetés és a betegvizsgálat során kerüljük a felesleges mozgatást. A sérült segítségével keressük meg a számára legkedvezőbb testhelyzetet pl.: ülő pozíció, megemelt felsőtest, lógatott láb.